1. Sikoly~ Hajnal előtt... amikor a legsötétebb van...

A hó lassan szállingózott az égből, belepve a várost fehér, hideg takaróval. Az utcák kihaltak voltak, szél se rebbent, semmi nem törte meg a fehér világ csendjét. A környék üres volt, a padokat hó borította. Csak két tizenéves lány sétálgatott körbe, kezeik a nadrágjuk zsebében pihentek. Tekintetük folyamatosan pásztázta a környéket, vonásaik közömbösek voltak.
Kis hópelyhek pihentek az egyik aranyló haján, az orra hegye már piros volt a hidegtől. Ez úgy tűnik nem igazán zavarta, mert gyors és egyenletes tempóban haladt tovább, magával vonszolva testérét akinek ében haja elkeveredett az éjszaka sötétjében.
Pár perccel később megálltak egy méretes épület előtt, a nagyobbik zafír szempárja elvadult kicsit. Odament az ajtóhoz és lágyan rátette a kezét, hosszú ujjai úgy érintették meg a fát akár egy porcelánt.
Hányszor jelentek meg már itt? Fogalma sincs. Csak annyit tudott itt mindig is félelem árasztotta el a lelküket. Miért? A válasz egyszerűbb is mint gondolnák...
Lopva társára nézett aki  fejét lekonyítva pihentette, apró sóhaj szökött fel az ajkairól. A mosoly eltűnt az arcáról, az összes gondja visszatért.
A lányok neve Yoon Neul Soo  és Yoon Jang Geum , tinédzserek, szenvedésekkel teli múlttal, akiket sötét árnyak követtek bárhova mentek. Ide is... vagy is minden innen kezdődött. Nem mindenkivel történik meg, hogy évente egy vérfagyasztó elmegyógyintézet előtt áll meg...
A szőke a szemében csípős fájdalmat érzett, valamit, ami már régóta nem történt meg vele. Az utolsó alkalom, amikor sírt gyermekkorában volt...
- Jang Geum, hagyd. Tartogasd könnyeid  Jeonghan-nak. - utasította csendre a kisebbik a testvérét, pedig rajta is látszott hogy a sírás kerülgeti.
A két lány be akart menni, de az egyik őr megállította őket.
- Hova hova hölgyeim? - kérdezte előhúzva gumibotját
- Mi csak megszeretnénk látogatni a bátyánkat.. - mondta Neul Soo picit félve.
- Igazoltatnom kell önöket - rázta meg fejét a magas alak. - Kérhetném az iratokat és a bátyja igazolását, hogy nálunk van kezelés alatt? - tártja feléjük vaskos tenyerét.
- Tessék! - nyúlt könyékig táskájában a szőke előhúzva a személyiket és egy kék gyűrött pappírt ami már jó ideje a lányok tulajdonában van
 - Rendben, ezek megfelelnek! - állt félre az őr. - Már is küldöm az egyik professzort, addig ne mozduljanak innen.  - vette elő rádióját és lehívott valakit.
 Nem kellett sok idő és már is hallották, ahogy a tag erős lábától messze reng a beton.
 Így nyílt a vasajtó nyers erőtől amit a professzor fejtett ki rá.
  A férfi a lányokat hűvösen köszöntötte míg a ők majdnem bokáig meghajoltak.
- Ti meg mit kerestek itt? - nyavalyogva kérdi. Úgy tesz mintha sose látta volna itt a leányzókat.
- Bátyjukhoz jöttek szegények - felelte helyettük az őr.
- Nem kell tovább mondanod, nem kell! -legyint hanyagul a professzor, és ezek a szavak úgy estek a testvérpárnak mintha dühöngő szívükbe kést mártanának.
- Még is, hogy beszél? - azonban váratlan harag csúszott szájára szavak formájában az idősnek.
A kisebbik szívét melengette egy gondolat. Az, hogy végre találkozik rég nem látott bátyjával. De pumpáló szervét még mindig fúrja, faragja a tag szégyenítő hangja, a búsító tekintete.
- Kövessenek! - szólt majd elindult szobákon, ajtókon, rácsokon át.
A lányok végig fogták egymás kezét és próbáltak óvakodni a sorakozó örültek néhol értelmetlen beszédétől amit csak úgy köptek ki deformált szájukon.
- Úgy nézel ki mint aki szellemet lát - ordítja ki az egyik nő a cella vasai közül.
- A véremben vannak és ki akarnak jutni. Érzem... - szólt a második aki végig az ajtójába verte fekélyes koponyáját.
 - Kim Mingyu!Vegye ki a gatyájából a kezét! - kopogtatta meg a professzor egy fiatal férfi ajtaját aki bizarr dolgot művelt nemi szervével.
- Ez beteges haver! Húzz a picsába ha nem bírod nézni! - pofázott vissza, majd folytatta munkálatait.
- Nővérkék! - simított végig testén az újabb örült alak. -  Engem is ki kéne szolgálni - hajtotta fejét a rácsokra majd kéjesen nyögött.
-U-unnie.. Én nagyon félek.. - bújt a fiatalabb nővéréhez.
 - Ne figyelj arra a perverzre! -  ölelte át Jang-Geum húgát.
- Pattanj már cicaaa! - húzta le a nadrágját MinGyu.
- Kim MinGyu! Most azonnal húzza fel a ruhaneműjét!! - kiabált rá a professzor.
 A két lány nagyon megijedt és eltakarták a szemeiket.
 -  Irigykedik professzor?!- mondta gúnyosan  a szemtelen fiú.
 - Jöjjenek hölgyeim inkább! - mondta sóhajtva a tag és elindult JeongHan szobája felé a lányok pedig utána.  - Itt is vagyunk! - állt meg a doki egy rács előtt.
Jeonghan  felfigyelt a ricsajra és mikor meglátta rég nem látott húgait a szíve újra virágozni kezdett.
-  Le Geum... Neul Soo.. - ment oda hozzájuk.

Késő volt már, de hasztalan lengett ott  az édes álom.
 De nem is törődtek vele a fiatalok, a srác odalépett és melengető karjával testévreit átszorította.
Szegény bátyó tartani akarta magát, de hiába! Mintha kirúgták volna alóla tulajdon lábait vagy mintha béna lenne... összerogyott a lányok kezében és úgy engedett szabad utat csípős könnyeinek.
Szabadon sírtak, záporozhattak a könnyeik, nem törődtek már a betegek fájdalmas, tébolyult ordításával.
„Most nincs idő a depresszióra” - gondolta, majd megtörölte szemét Jang Geum és a tekintete normális lett, a kis vigyor, ami mindig az arcán játszott visszatért.
- Szeretlek titeket! – felelte a bátyja. Talán mégsem lesz olyan rossz a születésnapja, folyton ezért reménykedett.
- Soha nem gondoltuk az ellenkezőjét,Jeonghan... - mondta Neul Soo és ránézett azzal a bizonyos tekintettel, ami a védjegyes vigyorát kísérte.
- Boldog szülinapot! - ujjongtak egyszerre a lányok, majd elénekelték azt a bizonyos éneket amit ilyenkor kell. Annyira jól sikerólt, hogy itt már az egész A osztályon lévő beteg felköszöntötte a szeretett bátyót.
Ahogy a testvérpár befejezte elhátráltak, hogy Jeonghan, ha lehet még levegőt is kapjon . A lányok látták a vívódást a fiú vonásain, ismét azért küzdött, hogy ne tocsogjon a szívéből jövő, forró könnyeiben.

***
Lejárt az idő hölgyek! - Jött utánunk az eddig  kapuban álló őr.
- Ne, még egy kicsit! - intett a szőke tenyerével és a munkás megtorpant.
- Ne engedjen már nekik maga féleszű! - botorkált oda a professzor is, a lányok csodálták, hogy nem esik el a térdig érő , ősz bajszában.  - Yoonghant megint kezelnünk kell, nem látja, hogy  előtörnek a skizofrénia jelei? Vezesse el a lányokat.

Alig köszöntek el szeretett bátyjuktól az őr vas tenyerével már is vállon ragadta s maga előtt taszította tinédzsereket arra amerről jöttek.
Meg se álltak, csak úgy kopogott csizmájuk a feleslegesen felvakszolt csempén. Így ment ez addig amíg hangyázó hangon meg nem szólalt a rádió. A lányok nem értettek semmit csak az tudták, hogy az őr bajban van, egy tapodtat sem mozdult csak kiabált végül rászánt magát hogy egyet lépjen... majd még egyet... majd még egyet és otthagyta a lányokat a leggyötörtebb helyen, a kiabálások céltűzében, a beteg gondolatok áradatában, ahol a lejátszóból végtelenül egy vidám dal szólt de a többiek szívét ez csak hevesen felkorbácsolta.
A lányok csatakosan álltak egy helyben, izgultak, hogy most még is mi lesz....
Jang - Geum magához szorítva testvérét s vigasztalta egy mondattal
" Ne aggódj, nem tudnak kijönni a cellából" Bár ezt még ő maga sem hitte el de még is próbálkozz, de mondanom se kell. Egy csepp sem sok annyi reménye nem maradt amikor meglátta közelíteni azt a bizonyos Kim Mingyu-t.
- Mi a baj unnie? - nézett fel Jang Geumra Neul Soo aztán arra kapta tekintetét amerre testvére meredten bámult.  Amikor meglátta, hogy ki vigyorog mellettük felsikított, de a fiú hevesen befogta a száját.
 - Kuss! Nem akarlak titeket bántani! Csak segíteni akarok! - de ennek ellenére villogót a szemében a düh-  Nem vagyok olyan mint amilyennek hisztek! - engedte el MinGyu Neul Soot.
 - Nem hiszek neked! - lépett előrébb védelmezően Jang Geum.
Ne hidd, hogy bármivel jobb vagy mert te szabadon járkálhatsz a napfényen! - csapott tenyerével a falra beszorítva a lányokat a sarokba. - Gyertek velem, most! Mutatnom kell valamit. -indult egy ajtó fele a srác.
- Mi nem biztos hogy veled akarunk menni! - szólt Jang Geum határozottan.
- oh, dehogy nem. - húzta huncut mosolyra a száját. - Különben nem tudjátok meg milyen dolgok történnek a testvéretekkel. - vágott be egy rendíthetetlen indokot amitől a lányokban egy különös érzés szabadult el.- Ne higgyétek el a felét se annak amit az itt dolgozok mondanak, én vagyok talán az egyetlen épelméjű aki tudja mi folyik itt.  Van nálatok telefon, igaz?
- Igen - bólintott a testvérpár egyszerre.
- Buktassátok le ezeket a szemeteket! Buktassátok le!- emelte fel kezét buzdítva a testvérpárt.
***
A lányok magabiztosan, telefonnal a kezükben követték az elől lévő Mingyu-t bár jóformán egy kicsit sem bíztak benne. A fiú elvezette őket egy távoli blokkba ahol sötétség borított mindent, hiszen takarodó volt már nem csak pár órája.
- Mi van, két pipi kakast keres magának ? -  könyökölt neki a rácsoknak talán a legifjúbb ezen az átkozott helyen. Nem csak a haja hanem a szemei is feketében pompáztak de meg meg csillogtak a telefon fényében.
- Fogd be Dino, vagy kiheréllek!! - csapott öklével a cellájára a lányok kísérője. - Nem azért hoztam ide őket, hogy megdugd.
- Hülye vagy ha azt hiszed ők bármit is kijuttatnak erről a patkányszaros helyről.
- Ez most sikerülni fog, meglátod majd! - győzködte a reményét vesztett fiatalt. - Gyertek már, hallgatózzatok! - intett egy ajtóra.
Akár a kismalacok akik anyukhoz szaladnak úgy futott a bagázs ahhoz a különös bejárathoz amerre Mingyu intett és valósággal feltapadtak rá.
- Mik ezek az.... ordítások...? - tágult ki szeme  Neul Soonak, ahogy megérezte bátyja vérfagyasztó, hideg kiáltásait a vasajtó mögül.
- Most műtenek valakit, az itteni ördög nagyon szeret csipeket ki be ültetni a páciensekben és imádja ha a vágás el is fertőzik . Nagyon szeret csonkítani, örömöt le abban is ha csak tumorokat kell kimetszenie. - szólt a legfiatalabb semmit mondó hangon - Az A blockos srác után én jövök.
- Neul Soo, neeeee!!!!!!!!! - kapott utána Mingyu.
De már nem számított.
A  Blockban lévő emberek gondolatai száguldottak...
Ennyi...
Mi eddig volt eltűnt, a remények megsemmisültek... szétfoszlottá vállt minden...
A hó megint elkezdett esni de tonnányi hópelyhe sem fékezte meg a tüzes érzelmeket.
A lányok eddigi életének lapja meggyúlt és szétfoszlót... csak annyi kellett hogy benyiss egy szobába és rájöjj az ördög valóságos, és ő nem egy kis vörös ember szarvakkal és farokkal. Gyönyörű is lehet, mert ő egy bukott angyal és Isten kegyeit élvezte.